A két legnagyobb kérdés a generációváltás döntésének meghozatalakor.

„Időnk fut zúgva vészesen, rohanva mint az ár.” (Keresztény ének)

Nem egy, a generációváltáson túljutott „nyugdíjazott" cégvezetővel is beszélgettem. Többek között arra kerestem a választ, hogy milyen kérdések foglalkoztatták leginkább az alapítókat akkor, amikor úgy döntöttek, hogy elkezdik átadni a stafétát.

Hadd álljon itt az egyikük rövid, érthető, ámde mégis elgondolkodtató válasza.

Nyugdíjazott cégvezető

– Engem két kérdés foglalkoztatott, de az nagyon. Annyira, hogy még az is előfordult, hogy éjjel álmomból felébredtem és ez járt a fejemben. Az egyik: Mi lesz velem, mit kezdek magammal, ha már nem lesz rám szükség a cégemben? A másik: Eljött-e az alkalmas idő? Illetve pontosítanék: A fiamnak, aki átveszi a cég teljes irányítását, gondját, terhét, örömét, megvannak-e az ehhez szükséges kompetenciái?
– És most, hogy már túl vannak az utódláson?
– Megtaláltam a helyem. Speciális a szakmám, ritka, hogy valakinek egy emberöltőnyi tapasztalata van ezen a téren. A cégből teljesen kiszálltam, még aláírási jogom sincs, de felépítettem egy egyszemélyes kis vállalkozást, ahol úgymond a hobbimnak élve alvállalkozója vagyok a volt cégemnek. Ez így egyelőre tökéletes a számomra.
– És a másik kérdése?
– Arra hétről hétre választ kapok. A fiam hozza a kimutatásokat, látom az eredményeket, a fejlődést. Igen, a fejlődést is! Friss, dinamikus, megy előre. Mint valamikor én.
–Akkor tehát jó döntés volt átadni a céget?
–Egyértelműen igen. Az idén leszek hatvan. Lett időm végre a barátaimra, a családra, az unokákra, no meg a fontosságérzetem is megmaradt.
–Sosem hibázik a fia?
–De igen. Előfordul. Szerencsére nem gyakran.
–És olyankor ön mit érez, mit mond neki?
–Én csak egyet kérdezek tőle: Fiam, mondd csak, mit tanultál ebből, meg ebből a hibából?

Szólj hozzá!