Generációváltás sikertelensége

Szomorú történet a cégutódlás, a generációváltás sikertelenségéről.

„A hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk a hídhoz!”

Alapvetően nem vonom kétségbe a szólás mondások motivációs erejét, hasznos üzenetét. Vajon minden eseteben kikezdhetetlen bölcsességek lennének ezek?

A fenti idézetet egy ötvenes évei vége felé járó vállalkozó édesapa mondta a közel harmincéves fiának, amikor immár sokadszorra is szóba került az utódlás kérdése a családi cégükben. A fiúnál ez vont a mondatvégi pont: Maradék kis motivációját elveszítve, a cégnél a „lótifuti" szerepet megunva hátat fordított a családi vállalkozásnak. Mondhatnánk úgy is, hogy hátat fordított a családnak és a vállalkozásnak, no meg az országnak...

Kimerült fiú

Távolról ismertem őket. Amikor a hírt hallottam, felkerestem a srácot. Néhány egyszerű kérdést feltehettem neki. Beszélgetésünk röviden így hangzott:

– Jól értelmezem, hogy egy életszakasz véget ért. -kezdtem a beszélgetést.
– Igen, rövidesen Hollandiában folytatom az életem.
– Miért?
– Amikor ön felhívott, hogy szeretne velem erről beszélni, magam is elgondolkodtam mi is vezetett el idáig.
– Mi vezetett el idáig?
– Három pontba foglaltam a lényeget:

1. Nem éreztem, hogy bízna bennem apám. A jobbkeze voltam a kis családi cégünkbe, de semmiféle döntési jogom nem volt. Sőt! Ha egy huszonezer forintos eszközt kellett gyorsan vennem, mert meghibásodott egy kisgép valamelyik munkatársunknál, még arra is engedélyt kellett kérnem.

2. Soha nem kaptam pozitív visszajelzést. Azt mondta apám, hogy tegyem a dolgom, az nem elég pozitívom a számomra, hogy egy napon majd úgyis enyém lesz ez a cég?!

3. Elfogyott a türelmem. Közel a harminchoz, egyetemi diplomával a zsebemben, meguntam, hogy szolga vagyok a saját cégünkben. Én sok mindent másként csinálnék. Látom, hogy hol folyik ki a pénz az egyébként nyereséges cégből. Látom, hogy bizonyos technológiákban meg kellene újulnunk, mert veszítünk a versenyképességünkből. És végül, de nem utolsó sorban néhány őskövület lusta, motiválatlan munkatársunktól is megválnék. De nem lehet. Együtt kezdtek apával, huszonéve.

– Próbálta ezeket a döntése meghozatala előtt édesapjával is megosztani?
– Igen. Többször is.
– Milyen eredménnyel?
– Ön szerint? Éppen pakolok össze. A jövő héten elrepülök...
– De mégis, mi lehetett a gond?
– Tisztelem apámat mindazokért amiket elért. Valljuk be, hogy az idők során, -talán épp a céggel kapcsolatos küzdelemben-, megkopott az idegrendszere. Hirtelen haragú lett. Amikor előhozakodtam neki aggályaimmal, szavamba vágva állított le, mondván, hogy ezekkel majd akkor foglalkozzak, ha ő elpatkol és én fogom vezetni a céget.
– Így mondta volna?
– Igen, szó szerint. Az „i"-re pedig az tette fel a pontot, amikor a cégutódlás időpontját a halála napjához kötve azt mondta: „A hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk a hídhoz!”

Szomorú beszélgetés volt ezzel a fiatalemberrel. Vajon hány és hány családban gondolkodnak így, vagy ehhez hasonlóan a cégutódlásról?

Az irodám udvarán van három óra. Össze vissza járnak. Az új ügyfeleim szinte kivétel nélkül rákérdeznek, hogy mi célból vannak ott. Az első coaching ülésről elmenőben szoktam választ adni nekik, illetve kérdezem őket: Mit gondolsz, az idő neked dolgozik?

Idő

Most önt kérdezem a családi cégének alapítóját és tulajdonosát: Mit gondol, az idő önnek dolgozik akkor ha a cégutódlásról, a generációváltásról beszélünk?

Szólj hozzá!